Gustav napokon keresztül gondolkozott az ügyön, és várta a megfelelő alkalmat, hogy beszéljen róla Billel, de nem volt szerencséje. Amilyen elfoglalt ember volt, bizonyos időszakokban nem volt ideje ilyen apróságokat megbeszélni. Az sem sokat segített, hogy Gustav 3 napon át folyamatosan éjszakai műszakban volt, tehát Billel mindig el is kerülték egymást.

Nem volt titok, hogy Gustav utálta az éjszakai műszakot, és többször is kimondta, hogy a lehető legagyatlanabb munkának tartja. Inkább a délelőttöket szerette, amikor emberek is voltak bent, nem csak egy üres képernyő és egy bögre kávé. Mindenkit meg is lepett, hogy hirtelen ennyi éjszakázást elvállalt, de természetesen ennek is meg volt a jó oka. Gustav mindenképp szemmel akarta tartani a fiatalembert, aki minden éjjel eljött; nehogy visszaéljen Bill jóindulatával.

Ha más nem, legalább egy kis újdonság is volt a munkájában, és tagadhatatlanul felébredt benne a kíváncsiság is a fiú munkája iránt. Gustav is ugyanúgy értékelte a szépművészetet, amióta pedig Billnek dolgozott, természetes módon növekedett az érdeklődése. A graffiti sosem volt az ő műfaja, de az utóbbi napok során kezdett formálódni az ízlése.

A fiú valódi tehetség volt, és amit az északi falra festett, az nem volt más, mint lenyűgöző. A társaságot sem bánta, őszintén szólva. Nem mintha olyan sokat beszélt volna a sráccal, de volt egy kimondatlan egyezségük, hogy a fiú nyugodtan dolgozhatott, Gustav pedig körülötte ólálkodhatott, amíg nem zavarta és vitt neki kávét. Ez először csak egy kedves gesztus volt, de hamar szokássá vált. Akárhányszor Gustav elindult, hogy körbejárja az épületet, mindig vitt neki egy csésze kávét, és ott maradt vele egy darabig, mielőtt visszament.

A csend és az ijesztő kisugárzása ellenére, Gustav egyre jobban megszerette a fiú jelenlétét. Talán a nézése miatt, miközben dolgozott. Lehetett benne látni az égő szenvedélyt, és nem kellett Gustavnak sok, hogy rájöjjön, a festmény már teljesen kész van a fejében, és az volt a célja, hogy másoknak is megmutassa azt.

De mindennek ellenére, legalább meg kéne kérdeznie Billt a helyzetről. Mármint arról, hogy a fiút tulajdonképp törvényszegésre bátorította. Ezzel nem állított túl jó példát. Sajnos azonban Bill nagyon el volt foglalva egy hamarosan megnyíló kiállítás előkészületeivel, és megállás nélkül csak rohangált Berlinben, alig tette be a lábát a galériába.

Teljesen véletlen volt csak, hogy a két férfi végül összefutott, és úgy tűnt, nem is a legjobb pillanatban. Gustav látta a fáradtságot Bill szemeiben, a sötét karikákat alattuk, és a bőrének szürkés árnyalatát. A folyosón ügetett sebesen, az egyik kezében egy csésze kávéval, a másikban pedig egy kinyitott újsággal, amiből alig látszott ki az orra. A mobilját a válla és a füle között tartotta, és komoly arckifejezéssel hadart valamit a telefonba.

Gustav egészen biztos volt benne, hogy ennek katasztrófa lesz a vége, mert megint túl sok dolgot csinált egyszerre. Gustav már ekkor látta, hogy tele van a keze, ergo nem fogja tudni kinyitni az ajtaját, ezért amilyen megfontolt ember volt, nem kockáztatta meg, hogy kirúgják amiért nem segíti az egyértelműen túlterhelt főnökét, egyből oda is ugrott az irodájához, és készségesen kinyitotta.

Bill egy hálás pillantással díjazta. Áttáncolt az ajtón, az újságot az asztalára hajította, a kávét pedig óvatosan lerakta az asztalára. Befejezte a telefonbeszélgetést, amit beszélgetésnek kevésbé lehet nevezni, inkább csak unott hümmögésekkel kommunikált a partnerével. Végül kinyomta a telefont, majd nagy huppanással levágódott a fal melletti fekete bőrkanapéra, és idegesen masszírozta a homlokát. A visszatérő fejfájása egyre jobban kínozta.

Gustav úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, ezért becsukta maga mögött az ajtót. Az asztalról felemelte a kávét, odavitte Billhez, és lerakta a kanapé melletti kis dohányzó asztalra, ezzel kiérdemelve egy fáradt mosolyt. Gustav is csatlakozott hozzá, leült az egyik fotelbe az asztallal szembe, és csendben várta, hogy Bill elindítsa a beszélgetést.

Eltartott egy darabig. Teljesen ki volt merülve, és amikor belegondolt, hogy a nap még csak most kezdődött el, még inkább elkeserítette, mert tudta, hogy még legalább 12 órán át nem lesz lehetősége aludni.

- Egyáltalán miért egyeztem bele, hogy megszervezem ezt a kiállítást? – kérdezte egy kis idő elteltével. Kinyújtotta a karját, hogy magához emelje a csészét. Látszólag minden ok nélkül az összes izma sajgott.

Gustav nem adott választ, csak vállat vont. Sosem értette, hogy Bill miért vállal el mindig többet, mint amennyit kézben tudna tartani. Illetve, nem is az, hogy nem tudja kézben tartani. Inkább csak az, hogy minden egyes munkájába annyi energiát, annyi szenvedélyt fektetett, hogy minden projekt annyira leszívta, hogy a végén az összeroppanás szélén állt.

Bill felült, és a karját a feje fölé emelte. Nagyot nyújtózott, ide-oda mozgatta a vállát és a gerincét. A nyaka hatalmasat roppant, fel is nyögött tőle. Gustavot kirázta a hideg a hangtól, egyből libabőrös lett. Az ő értelmezésében ez egyértelműen nem jó hang volt.

- Mizujs? – kérdezte Bill. Látta, hogy valami böki a csőrét, túl egyértelmű volt a tekintetéből. Gustav várt egy pillanatot a válasz előtt, és a fejében próbálta úgy megfogalmazni az aggodalmát, hogy ne kioktató szülőnek tűnjön.
- Találkoztam a graffiti művésszel, aki épp újrafesti az épületet.

Bill felvonta a szemöldökét a téma hallatán, lélekben pedig felpofozta magát, amiért elfelejtett Gustavnak szólni emiatt.
- Hogy halad?
Látszólag nem ez volt a helyes kérdés, vagy reakció, Gustav ugyanis zavartan nézett rá, és nem válaszolt.
- Mi van? – kérdezte Bill. Idegesítette a csend, és várta, hogy Gustav mondjon végre valamit, bármit. Acélos tekintettel meredt rá, és megpróbálta minden telepatikus képességével rávenni a biztonsági őrt, hogy végre beinduljon a nyelve.
Gustav tudomásul vette, hogy ez a beszélgetés nem pont úgy fog lezajlani, ahogy elképzelte, úgy döntött nem bosszantja tovább a fáradt férfit. Nem akart ő lenni az utolsó csepp a pohárban.
- Úgy tűnik jól halad. Legalábbis a fal egyre nagyobb részen van már lefedve.
Bill bólintott, és a fejében lévő határidő naplóba bejegyezte, hogy mindenképp menjen majd hátra megnézni az alkotást.
- Szóval visszajött. – morogta magának.
- Minden éjjel.
- Minden éjjel itt volt? – kapta fel a fejét meglepetten.
Gustav bólintott, és eltűnődött, hogy vajon miért ilyen meglepő ez. Bill az ajkait rágva gondolkozott egy ideig.
- Mikor szokott jönni?
Gustav felvonta a szemöldökét. Ez miért érdekli annyira?
- Változó, de általában éjfél körül, vagy egy kicsit később.

Bill a szájához emelte a csészét, belekortyolt, majd akaratlanul is bólintott nyelés közben.
- Értem.
- Szerintem nem kellett volna megengedned neki, hogy folytassa. Rossz példát állít. Elvégre is, illegális, a betörés és a rongálás is. – fogalmazta meg végül Gustav a gondolatait, amik már napok óta forrtak benne.
Bill elképedve nézett rá.
- Rongálás? Te ezt tényleg rongálásnak nevezed? Gustav, őszintén, nem ezt vártam tőled. – csóválta a fejét Bill csalódottan, a szája pedig mosoly helyett egyenes vonallá formálódott. Gustav nem nagyon tudta mit mondjon, ezért hát kijelentette az egyértelműt:
- De hát az, Bill.
Továbbra is a fejét csóválva szólalt meg a főnök.
- Művészet, Gustav. Van lehetőség a munkájában, én mondom. Még abból a kicsiből is, amit én láttam, olyan egyértelmű volt, hogy szinte fájt ránézni. Biztosíthatlak, abban amit csinál, semmi rongálás nincsen.
- Hiszek neked. – mondta Gustav. – De szerintem akkor is rossz ötlet volt. Bátorítod őt, és ezzel az összes graffiti művészt, hogy törvényt szegjen. Meggondolatlan döntés volt.
Bill szimplán vállat vont.
- Lehet, de nem fogom visszavonni. Szeretném látni milyen lesz a végeredmény, tőled pedig elvárom, hogy ha mást nem, legalább hagyd békén, vagy ha valamire szüksége van, segíts neki. Úgy sejtem szüksége lesz például egy létrára valamikor, szóval kérlek rakj neki ki egyet, méghozzá egy normálisat, megértettél?

Bill úgy vette fel a főnök szerepet, hogy észre sem vette. A hangjában lévő keménység, és minden egyes szó eszébe juttatta Gustavnak, hogy vajon a többi dolgozó miért igyekezett nagy ívben elkerülni Billt. Lehet, hogy kedvesnek és barátságosnak tűnik, és legtöbbször az is volt, de ha elhatározott valamit, akkor nem lehetett vitába szállni vele, mindig Billé volt az utolsó szó.

- Igen uram. – mondta, és felállt a székből. Más megbeszélni valója nem volt vele.
Gustav félig kint volt már az ajtóban, amikor Billnek eszébe jutott valami, és visszahívta.
- Öm, Gustav? – mondta bizonytalanul, a hangnemváltás pedig olyan egyértelmű volt, hogy Gustav kuncogni kezdett az orra alatt, azon agyalva, hogy vajon a szigorú főnöke mire készül.
- Igen, Bill? – mosolygott rá kedvesen.
Bill az ingjének az ujjával játszott, idegesen nézett fel a férfira.
- Csak gondoltam figyelmeztetlek, hogy… - elakadt a mondatban, nem tudta hogyan folytassa, de mindenképp közölnie kellett a rossz hírt. – Csak gondoltam szólok, hogy Georg elhatározta, hogy meg fog szerezni.
Csak így tudta szavakba foglalni, mert tudta, hogy ha Georg sikerrel ját, akkor Gustavra minden bizonnyal csak egy tárgyként, a tulajdonaként fog tekinteni.

Gustav számára nem volt ez új hír, de nem mondta, inkább csak bólintott Bill felé, aki idegesen rágta a tökéletesen manikűrözött körmeit. Ilyenkor olyan volt, mint egy kisgyerek, Gustavnak pedig volt egy olyan elképzelése, hogy valamilyen szinten még mindig az is volt. Elvégre Billnek nem épp normális gyerekkora volt. Nagyon fiatalon belevetették a felnőtt életbe, ezért a néha véletlenszerűen felvillanó naivitása nem is volt meglepő.

Bill csak arra tudott gondolni, hogy ez még jobban ment, mint sejtette, és nézte, ahogy a szőke férfi kimegy a szobából. Egy kicsit sem tűnt meglepettnek. Vagy csak kibaszott jó színész. Bármi is legyen az igazság, Bill úgy érezte, lerótta baráti kötelességeit. Ha Georg úgy döntene, hogy tényleg támadásba lendül, őt már nem lehet bűntársként vádolni.

Billt elárasztotta a rengeteg munka, de képtelen volt koncentrálni. Mindig a reggel beszélgetés jutott eszébe Gustavval. Vajon pontosan hogy is haladt a fiú munkája? Miért csak éjszaka jött, ha már egyszer engedélyt kapott, hogy ott legyen? De legalább úgy döntött befejezi – ez mosolyt csalt Bill arcára.

Nagyon keményen próbált valami termelékeny, értelmes munkát is végezni, órákon át, ám végül feladta. Muszáj volt látnia! Az a vázlat, amit napokkal ezelőtt látott, nem elégítette ki a kíváncsiságát. Látnia kellett a saját szemeivel.

Gyorsan végigszaladt a folyosón, le a lépcsőn, és szinte kocogott már a galérián át. Néhányan kérdőn néztek rá. A recepciós lány már épp nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, de Bill leintette, és már ki is vágta az ajtót, a kelleténél kicsit nagyobb erővel, hogy kiléphessen az épületből. A hideg hirtelen mellen ütötte, ezért a pulcsiját jobban magához szorította. Ugyanolyan sietős tempóban folytatta az útját egészen az épület mögött lévő udvarig.

A nagy lendületben hirtelen torpant meg, amikor szemtől szembe találta magát a fallal, és a készülő képpel, aminek még csak bizonyos részei voltak kifestve. Lélegzetelállító volt! A fiú többnyire már végzett az alsó részével, és Bill rájött, hogy mennyire igaza volt, amikor azt mondta Gustavnak, hogy hamarosan szüksége lesz egy létrára.

A kép részleteit is megvizsgálva, hatalmas mosoly jelent meg Bill arcán. A színsémája sötét volt, többnyire kék, fekete, és szürkés árnyalatokból, de fénypontok már merészebben, fehér és ezüstös színekben világítottak. Úgy tűnt, hogy valamilyen futurisztikus város van alakulóban, de még semmi sem volt biztos. Bill nagyon jól tudta, hogy egy festmény mennyit változhat a munkafolyamat során. Hirtelen magával ragadta a vágy, hogy úgy lássa a képet, ahogy maga a művész is látta. Biztos, hogy nagyon látványos darab lesz.

Mint aki fél, hogy elrontja, Bill óvatosan húzta végig az ujjait a fal felszínén, hogy érezze, ahogy a festék hozzáolvadt az alatta lévő anyaghoz. Úgy vigyorgott, mint egy idióta, ha valaki látta, biztos azt gondolhatta, hogy nincs ki néhány kereke. Ezt ő maga is észrevette, de nem foglalkozott vele. Hagyta, hogy a fal magába szippantsa. Megpróbálta elképzelni a befejezett képet, de nem sikerült neki, ezért valami másra gondolt. Valami kézzelfoghatóbbra – például ahogy a fiatalember mozgott alkotás közben; az érzésekre, amiket a teste kifejezett; és a koncentrált tekintetére, a látható szenvedélyre a szemeiben.

Elégedetten sóhajtott, ahogy elképzelte a sötétbarna szemeket, amik szinte világítottak a tompa fényben. Bill lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az arcának azon részleteit, amit nem látott. Vajon ma éjjel is visszajön? Nincs értelme letagadni, Billben égett a vágy, hogy újra lássa a fiút. Nem tudta megfogalmazni miért, de nagyon lenyűgözte a rejtélyes figura.

Ismét kinyitotta a szemeit, és visszanézett a falra. Aki ilyen csodálatosat tud alkotni, azt mindenképp meg kell ismernie. Az összetéveszthetetlen tehetség jeleit látta benne Bill, szinte már csábító módon. Megszállottan rajongott a művészetért, ezért a gondolat nem is nyugtalanította a legkevésbé sem. Visszagondolva, talán kellett volna.

Tom kicsivel este 10 után mászott át a kerítésen. Egész nap csak a képre tudott gondolni, az ujjai pedig alig várták, hogy ismét megragadhassák a festékes dobozokat, és folytathassák a munkát. Az is megfordult a fejében, hogy még korábban bemenjen, elvégre engedélyt kapott rá, és innentől kezdve nem volt illegális, amit csinált. Sőt, maga az épület tulajdonosa adta meg az engedélyt, tehát akkor miért is mászott még mindig a kerítésen, a sötétség leple alatt? Nem tudta megmondani, ezért inkább lezárta magában, hogy megszokásból.

Ennek ellenére ma mégis egy picit korábban érkezett. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta ide, egy furcsa vágy, hogy itt legyen. Talán maga a fal hívta? Nevetni kezdett a gondolatán, ahogy átvágott az udvaron, majd hirtelen megállt, és fülig érő vigyorra húzódott a szája.

A fal elé egy létra volt kitámasztva, ami egy olyan egyértelmű üzenet volt, amit csak egyféleképpen tudott értelmezni: be kell fejeznie. Egyik nap tényleg gondolkozott is azon, hogy mégis hogy az istenbe fogja megcsinálni a fal felső részét. Amennyire csak tudott, megpróbálta kinyújtani a karját, de azért annyira nem volt magas, hogy a két-emeletes épület tetejéig felérjen. De úgy tűnik, valaki nagyon figyelte őt, és most még felszerelést is adott, hogy befejezhesse a munkáját.

Lehajította a hátizsákját, és a létrához ment, hogy a falnak támassza. Ezzel minden sokkal egyszerűbb lesz! Még mindig mosolyogva kezdett el a festékei között keresgélni. Egy fekete és egy sötétkék színűt vett elő, a kupakot pedig a zsebébe rakta, majd felmászott a létrára.

Még alig fél órája volt ott, amikor hallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát mögötte. A válla felett hátranézett, és a szőke biztonsági őrt látta ott állni, egy kávés csészével a kezében. Tom megfordult, és leugrott a létráról, majd bólintott a férfinak.

- Köszönöm. – mondta, majd nagyot kortyolt a gőzölgő kávéból. – Mármint, a létráért. – tette hozzá, a férfi pedig a homlokát ráncolta. – És a kávéért is persze.
- Nem az én munkám volt, attól tartok. – felelte Gustav egy kis idő után, Tom pedig furcsán nézett rá. – Bill volt.

A név hallatán Tom akaratlanul is elmosolyodott. Az utóbbi időben olyan sokat gondolt a férfira, hogy nem bírta visszatartani. Egyfajta kifordult megszállottság volt számára, naponta többször is bevillant a kép a szemeiről. Gustav is észrevette, hogy Bill nevének említése milyen reakciót váltott ki; elvégre az volt a munkája, hogy az apró részleteket észrevegye. Ettől függetlenül ugyanúgy nem értette. Tudta, hogy a két férfi csak egyszer találkozott. Szóval miért volt ennek akkora hatása? Ezt a viselkedést, összerakva Bill reggeli kérdéseivel úgy döntött jobb lesz, ha elraktározza a memóriájában.

- Azt mondod Bill hozatta ezt nekem? – kérdezte a fiú, a név pedig olyan könnyedén jött a szájából, hogy mindkettejüket meg is lepte.
- Igen. Mondott valamit, hogy hamarosan szükséged lesz rá, de nem kérdeztem többet. De mivel úgy tűnik csodával határos módon megjelent, nekem pedig semmi közöm hozzá, gondolom szólt valakinek, hogy hozza ide.
- Értem. – mondta Tom, a gondolataiba mélyedve. – Honnan tudta, hogy kelleni fog?
Vajon Bill végig figyelte, ahogy a festmény alakult? A gondolat boldoggá tette Tomot. Akarta is, hogy Bill lássa hogyan alakul a munkája. Elég büszke volt magára, szóval Bill miért ne lenne, nem?
- Fogalmam sincs. – felelte a szőke, kevésbé lelkesen.

Tom csendben fejezte be a kávéját, és úgy döntött, itt az ideje kicsit beszélgetni is a férfival, ha már minden éjjel találkoztak.
- Szóval, minden este itt vagy? – tette fel az eddigi első kérdését. Furcsán érezte magát, még sosem szólította meg előtte.
- Nem, általában a délelőtti műszakban szoktam. – válaszolta Gustav. Igazat is mondott.
- De nem az utóbbi időben?
Nem, gondolta Gustav. Nem, amióta előtűntél a semmiből, és folyamatos fejfájást okoztál nekem. Nem szerette azokat az embereket, akik ok nélkül ólálkodtak itt. Oké, a fiúnak volt oka, de akkor is. Akkor is csak ’ólálkodott’.
- Egyértelműen nem.
- Huh. – mondott Tom valami ilyesmit. Hamar rájött, hogy az őr nincs beszélgetős kedvében. – Szóval, öm, hogy hívnak?
Tomot nem igazán érdekelte, de mindig jó volt egy nevet is kapcsolni az arcokhoz.
- Gustav. – válaszolta a szőke röviden.
- Á, az jó.
Mégis mi mást mondhatott volna?

A társalgás ezzel a végéhez is ért, Tom pedig visszamászott a létrára, hogy folytassa a festést. Nem kellett sok idő, pár másodperc múlva már el is felejtette, hogy az őr még mindig ott áll, és gyanakvóan nézi a földről.
Gustav rájött, hogy talán Billt érdekelné, ezért a lelki szemeit forgatva ő is feltette a kérdést, ami egyébként őt sem izgatta.
- És a tied?
Gustav olyan sokáig volt csendes, hogy Tom majdnem felugrott, amikor megszólalt, és bele is kellett kapaszkodnia a létrába, hogy ne essen le.
- Öm, mi? – fordult felé, a kezeivel még mindig erősen szorítva a létrát. Azt látta, hogy Gustav a szemeit forgatja (most már az igaziakat).
- Azt kérdeztem mi a neved. – mondta Gustav, azon gondolkozva, hogy vajon minden rendben van-e a srác hallásával.
- Oh, öm… - motyogta Tom, azon gondolkozva, hogy hazudjon-e vagy sem. – Tom.
Végül ez volt a válasza, mert úgy látta, igazából mindegy. Nem volt veszélyes kimondania, elvégre nagyon sok embert hívtak így, elég gyakori név volt. Gustav pedig valószínűleg azt gondolja, hogy a Thomas rövidítése, ami pedig nem volt igaz, tehát abszolút lényegtelen.
- Oké. – felelte Gustav. Nagyon unta a beszélgetést, ezért ott is hagyta, Tom pedig furcsán nézett utána.

Komolyan ennyivel ott hagyja? Semmi további kérdés? Semmi? Nem volt semmi baja az őrrel, de néha képtelen volt megérteni hogyan működött az agya. Egy rejtélynek tűnt, amit valószínűleg sosem fog megoldani.